Tisztelt tanáraink, vendégeink, kedves ballagó diáktársaim!
Köszönjük az összes jelenlévőnek, hogy itt vannak velünk ezen a fontos napon. Nehéz szívvel állok most Önök elé, hiszen ma 8 meghatározó évtől kell búcsúznunk.
Emlékszem, hogy 2015-ben még izgatottam vártam én is és a többiek is a végzős évünket, látni akartam, hogy majd milyenek leszünk felnőttként, és hogyan éljük meg az utolsó közös programokat, a szalagtűzőtől a diákigazgató-választáson át a ballagásig. De most, hogy itt vagyunk, egy kicsit mindannyian szeretnénk visszamenni az időben, hogy azt mondhassuk, hogy „Jövőre találkozunk!”, vagy hogy már júliusban azon izguljunk, hogy ki hol fog ülni az osztályban.
Mindenekelőtt szeretnék köszönetet mondani a tanárainknak, akik színesebbé tették számunkra a tanulást és tudásukat átadva felkészítettek minket az érettségikre, amiket mindent beleadva, a legjobb ismereteink szerint fogunk megírni. De őszintén nem a tananyagokra fogunk majd emlékezni, ha visszagondolunk Önökre, hanem a közös vicces történetekre vagy a pletykákra, amiket biztos, hogy nem lenne szabad tudnunk.
Kedves Osztályfőnökeink! 2015-ben, mikor elkezdtük a gimnáziumot, egy olyan osztályfőnököt kaptunk, aki mindig irányt mutatott nekünk, aki határozottan tárta elénk a követeléseket, aki csoportterápiákat tartott nekünk – ami szerintem mindannyiunknak egy nagyon maradandó emlék – és akivel minden egyes bemutatkozó műsorra készültünk valamivel. Köszönjük Juhász Viktória tanárnőnek, hogy abban az öt évben, amíg velünk volt, vigyázott ránk, óvott minket mindentől, és mondhatni felnevelt minket. A nehéz munka csak ezután jött, a kamaszkor legjavában vett a szárnyai alá minket Gyeneiné Rada Beáta tanárnő, aki időt és energiát nem spórolva kovácsolt össze bennünket. Felnőttként kezelt minket, megtanította hogyan kamatoztathatjuk mindazt, amit Viki néninél tanultunk. Köszönjük tanárnő, hogy megmutatta nekünk, hogy milyen is a valós világ, hogy a legkreatívabb programokkal lepett meg minket, és hogy bármilyen akadályt leküzdött, sőt igazából elpusztított azért, hogy nekünk jó legyen. Ha mi vesztettünk, Ön is vesztett, ha mi nyertünk, Ön is nyert, együtt emelkedtünk fel ebben a pár évben, és ígérjük soha nem felejtjük el se ezt, se a zörgő kulcscsomó hangját, az afrikai beszámolókat, a közös pletykálásokat és azt a legyőzhetetlen problémamegoldó képességét.
Most pedig azokhoz szólnék, akikkel együtt nőttem fel, és akik 8 kemény év után is töretlenül szórakoztatóak tudnak lenni. Kedves 12.N! Úgy érzem, hogy az ötödikes énünk most büszke lenne ránk, és azon túl, hogy örülne annak, hogy ennyivel magasabbak lettünk, boldoggá tenné a tudat, hogy együtt lát minket itt, a történet végén. A gimis éveink elején is már nagy barátságokat kötöttünk és jó osztályközösségünk volt, ami szinte végig kitartott a hosszú úton. Nem tudom elképzelni, hogy több év múlva ne emlékeznénk egymásra, vagy ne tartanánk a kapcsolatot. Olyan kötelék van köztünk, amit lehetetlennek tartok megsemmisíteni. A sok osztálykirándulás, a sulis programok és a bulik egy percre sem hagyták, hogy elszakadjunk egymástól, igazság szerint ilyen emlékekkel szinte lehetetlennek tartom, hogy teljesen eltávolodjunk. Hiszen ki ne emlékezne arra 5 év múlva is, amikor egyikünket nem engedték át a határon, vagy amikor két órán át utaztunk Pesten a rossz busszal, amikor az online irodalomórán tésztaszűrővel és hasonlókkal a fejünkön hallgattuk Debóra nénit, vagy amikor rodeo bikát hoztunk az iskolaudvarra? Lehet, hogy ma elbúcsúzunk a gimnáziumtól, de egymástól nem. Mindannyiunknak vannak itt olyan barátai, akik a legrosszabb és a legjobb pillanatokat is kézen fogva átélték velünk, akik a leglehetetlenebb problémákat is enyhítették, akik nevettek akkor is, amikor nem kellett volna, akik együtt szerettek és utáltak velünk, és akik megmentettek minket egy-egy feleléstől is. Most még félünk a jövőtől, attól, hogy szétszakadunk, mert most ennek vége, de remélem, hogy évek múlva mi ugyanolyan büszkék leszünk az egyetemista énünkre, mint most ránk az ötödikes énünk, mert mi minden akadályt leküzdve, az ország egyik feléből a másikba megyünk majd egymásért, ha kell a rendőrőrsre is.
Úgy érzem, hogy sokat kaptunk és adtunk is a giminek. Köszönjük ezt a 8 évet, és kívánjuk, hogy a diákok hasonló értékeket teremtve zárják le a végzős évüket!
Tóth Eszter és Juhász Szabina, 12.N
