Tisztelt Tanáraink, kedves Vendégeink, Diáktársaink!
Nagyon furcsa belegondolni, hogy eljött az a nap, amikor utoljára állunk itt úgy, mint az Illyés Gyula Gimnázium diákjai. Addig nem is igazán tudatosult bennem, hogy már ennyire a végén járunk, amíg Viki néni meg nem kért arra, hogy mondjam el a ballagási beszédet, majd pedig arra is, hogy írjam meg. Az elsőbe még szívesen beleegyeztem, viszont a megírástól kicsit féltem, mert még sosem csináltam ilyet, és aggódtam, hogy nehéz lesz és nem fog menni. Aztán kiderült, hogy valóban nehéz, sőt annál is nehezebb, mint hittem. Nem azért, mert nincs miről írni, hanem pont azért, mert túl sok mondanivalónk van, amit nagyon nehéz pár percbe belesűríteni. Megkértem a többieket is, hogy gondolkodjanak azon, hogy mi az, ami szerintük feltétlenül legyen benne a beszédben, hátha így könnyebb lesz válogatni. Nem kaptam választ, úgyhogy lehet, hogy még azóta is ezen gondolkodnak.
Annyira nem lepődtem meg rajta, hogy nem reagáltak, mert valójában sosem tartozott az erősségeink közé az egymás közti kommunikáció, vagyis inkább az érdemi információk átadása, mert valamiért azt hittük, hogy már annyira jól ismerjük egymást, hogy egy pillantásból kitaláljuk a másik gondolatait. Végzős korunkra már rájöhettünk volna, hogy ez nem így van (azért még nem adtuk fel), számos példa is volt rá. Mint például, amikor a 11.-es osztálykiránduláson a fiúk úgy gondolták, hogy nem kell szólniuk Viki néninek, hogy lemennek a Balaton-partra úszni egyet, hiszen biztos magától is rájön majd. Tényleg rájött, de nemcsak a felismerés, hanem egy kisebb agyvérzés is, ami abban a két napban nem az első és nem is az utolsó volt. Ami nem túl jó arány azt tekintve, hogy nem csak két napot, hanem négy évet töltöttünk együtt.
Ez a négy év azonban nem csak arról szólt, hogy az osztályfőnök és a többi tanár tűrőképességének határait feszegettük. Rengeteg élményt és emléket gyűjtöttünk, kirándulni voltunk, színházba mentünk, vetélkedtünk és sok előadást is végighallgattunk. Bár a karantén miatt a lehetőségeink és az időnk is korlátozott volt, de az iskolavezetőségnek és tanárainknak hála még így is rengeteg programon vehettünk részt. Főleg az utolsó évünk volt nagyon mozgalmas a szalagtűző, diákelnökválasztás, diáknap, főzés és miegymás miatt.
A karantén pedig önmagában is olyan volt, mint egy kaland, hiszen a diákoknak és a tanároknak egyaránt kihívást jelentett. Lehet, hogy a tanároknak kicsit nehezebb volt, de köszönjük a türelmüket, kitartásukat, és azt, hogy nagyon sok mindent elnéztek nekünk. Mint például, amikor az osztály felének hirtelen elment az internete … egy héten háromszor, vagy mikor egyszer a kamera, máskor a mikrofon vagy pedig a kettő egyszerre romlott el. Azért akadtak olyan tanárok is, akik kicsit nehezebben kezelték a helyzetet, és elvárták, hogy dolgozatírás közben a padlótól a plafonig minden látható legyen. Ekkor jöttünk rá, hogy mikre is tudjuk használni az eddig haszontalannak vélt matematikatudásunkat. Bár sokan nemtetszésüket fejezték ki az otthonmaradással kapcsolatban olyan indokokkal, hogy… nem tudunk rendesen tanulni, meg hogy … hát más indok nem igazán volt, azért titokban mindenki örült egy kicsit. Nem kellett hajnalban kelni, lehetett pizsamában órára menni, a tanároknak is csak a némítás gombot kellett megnyomni és mindenki csöndben maradt…
Ezután visszatértünk az iskolába, és ment minden tovább. Közben persze tanultunk is, ki több, ki kevesebb sikerrel. Feleltünk és dolgozatot írtunk, puskáztunk és lebuktunk, összevesztünk és kibékültünk. De ezalatt végig együtt voltunk, és az akadályok miatt talán még erősödtünk is.
Hányszor gondoltuk és mondtuk az utolsó évünkben, hogy legyen már vége, hiszen a 12. év volt a legnehezebb. Nagyon sok komoly döntést kellett meghoznunk, mint például a felvételizés. Ez az első komoly és önálló döntésünk fiatal felnőttekként, amely meghatározza majd a következő pár évünket, vagy akár az egész életünket. De nem voltunk teljesen egyedül, mert tanáraink és szüleink is mellettünk álltak, és mindenben támogattak minket. Kedves tanáraink! Szeretnénk megköszönni azt a tudást, türelmet és gondoskodást, amit kaptunk.
Nem felejtjük el Patkás tanárnőt, akitől nagyon sok fontos dolgot tanultunk, mint például azt, hogy a matematikusok lusták, sokszor csak a józan paraszti eszünkre van szükség, és azt is, hogy szerinte mi vagyunk a szépek az A-sok pedig az okosak, pedig mi tudjuk, hogy mi okosak is vagyunk meg szépek is.
Köszönjük Hajós tanár úrnak, hogy elvállalta az osztályfőnök-helyettesi posztot, és hogy mindig nyugodtan és türelmesen bánt velünk, még azt is mindig elnézte, ha rákerestünk az adott témára óra közben.
Nem felejtjük el az angol, olasz és német tanárainkat, akik a négy év folyamán cserélődtek párszor, de mindenkitől tanulhattunk valami újat, és bár sokszor a magyar nyelvvel is voltak problémáink, valahogy mégis elérték, hogy az osztály majdnem felének már meglegyen a nyelvvizsgája. Az egyik osztálytársunk, Pápai Hanna jelenleg éppen angolból nyelvvizsgázik, ami miatt sajnos ma nem tudott eljönni, de mindannyian nagyon szurkolunk neki.
Rita néninek is nagyon sokat köszönhetünk, hiszen kémia- és biológiaórán is nagyon sok izgalmas kísérletet mutatott be, és kételyeink ellenére egyszer sem robbant fel semmi.
Szenyéri Zoltán tanár úrnak az izgalmas földrajzórák mellett minden mást is köszönünk, legfőképp a beszédeit, amik során mindig elhangzik egy-két sporttal vagy más egyébbel kapcsolatos vicc is.
A fizikaórák voltak azok, amik Ági néninek és Sanyi bácsinak köszönhetően mindig csöndben teltek. Ági néni óráin többnyire azért voltunk csöndben, mert féltünk, hogy még az egyes szintű feladat is kifog rajtunk, Sanyi bácsi meg az izgalmas kísérletekkel érte el, hogy rá figyeljünk.
Az ének, rajz és informatikaórák voltak azok, amiken egy kicsit elengedhettük magunkat, és amikből szinte mindenki mindig ötösre állt.
Az utolsó két évben sok új tantárggyal egészült ki az órarendünk, mint például az etika, művészet, technika és a dráma és tánc. Ezeken az órákon is sokat tanultunk, de legfőképp azért szerettük őket, mert mindig lazán és jó hangulatban teltek el.
A tesi óra volt az, amit kivétel nélkül mindenki szeretett, mert bár Viki néni eleinte elhatározta, hogy megszeretteti velünk az iskolakörök futását, amikor látta, hogy mi szintén elhatároztuk, hogy sosem fogjuk szeretni, feladta és elfogadta, hogy a mi kedvencünk a barikádos kidobó és a röplabda. Nagyon szeretnénk neki megköszönni, hogy türelemmel és annál is nagyobb türelemmel kezelt minket, és kívánjuk, hogy miattunk még ne adja fel. Ebben a négy évben mindig mindenben segített, és mindig megbocsátott nekünk. Sokszor nemcsak az osztályfőnökünk volt, hanem az osztálytársunk, barátunk is. Nem csak azért, mert kis termetével teljesen beolvadt közénk. A legfőbb oka az, hogy mindig lelkes és energikus volt, mint egy gyerek, és ezt az osztálynak is sikerült átadnia olykor, amikor mi annyira nem voltunk energikusak. Még egyszer köszönünk mindent.
Tanáraink után, most szüleinknek is szeretnénk megköszönni a támogatást, türelmet és kitartást, amivel mellettünk álltak.
Végül pedig az osztálytársaimnak és a többi végzős osztálynak is sok szerencsét, kitartást kívánok az érettségihez, és remélem, hogy mindenkinek sikerül elérnie azt a célt most és a későbbiekben is, amit kitűzött maga elé.
A 12/b nevében Komjáthy Jenő Emléksorok című versével búcsúzom:
Rossz a világ? Légy jó tehát magad!
Üres a lét? Adj tartalmat neki!
Az ember szolga mind? Légy te szabad!
Hídd sorsodat bátor versenyre ki!
Fazekas Liliána, 12.B
