Az AI, azaz mesterséges intelligencia létjogosultságának, valamint etikusságának kérdése világunk előrehaladtával egyre égetőbbé válik.
A laikusok többsége természetesen a Terminátor filmek, na meg a több tucat robotlázadással teli történet után köszöni, nem kér a dologból. Tartanak attól, egészen pontosan mit képviselhet, mikor az ember Istent kezd játszani. Mihez kezdünk, ha eluralkodik felettünk a saját munkánk gyümölcse, ha bekebelezi eddigi megszokott életvitelünk, felrúgja jól bevált szabályaink, elsöpri megszokott valóságunk.
Véleményem szerint, bár ez a félelem nem teljesen alaptalan (elvégre olyasmit kreálni, ami potenciálisan fejlettebb lesz nálunk, nem tartozik a kiváló ötletek közé), kissé elkéstünk vele. A mesterséges intelligencia mostanra életünk szerves részévé nőtte ki magát, még ha nem is realizáltuk.
Ez a fejlesztés ott van az egészségügyben (pl. fertőtlenítő robotok a COVID-19 járvány alatt), a közlekedésben (okosautók, az önműködő járművek prototípusai), az otthonainkban (különböző érzékelők, távvezérléses eszközök), a telefonjainkban (digitális asszisztensek, fordítók, algoritmusok), a kiberbiztonságban, de a félreinformálás ellen folytatott küzdelemben is.
Napról napra érintkezünk vele, segítjük a kiteljesedés felé, tehát azon gondolkodni, szabadna-e ilyen technológiát létrehozni pusztán elfecsérelt időt jelent.
A mi felelősségünk innentől a felhasználás ellenőrzése, valamint a biztonságos körülmények biztosítása.
Először is úgy gondolom, nem szabadna félelemmel a szívünkben kezelni a témát. Bár társadalmunkra érvényes, hogy hajlamosak vagyunk megrettenni az újdonságtól, szélsőségesebb esetekben pedig egyszerű tudatlanságból elítélni, netalántán megvetni azt, ez a technológia alapvetően a Földön töltött időnk megkönnyítését hivatott szolgálni.
A magánéletünkben segítséget nyújthat nekünk az információszerzés, a testreszabott tartalmak fogyasztása vagy akár a mindennapjaink megszervezése során. Sok munkahelyen örülnének plusz egy kéznek, aminek tulajdonosa kevésbé sérülékeny, fáradékony, nincs szüksége annyi szünetre, tehát hatékonyabban és esetenként gyorsabban képes ugyanazon munka elvégzésére, mint mi magunk.
Azonban természetesen ennek is megvan a maga árnyoldala. Pontosan azt kihasználva, mennyivel egyszerűbben fogható munkára egy digitális program egy embernél, az elmúlt év során digitális művészek százai álltak ki a mesterséges intelligencia által generált portrék és festmények népszerűsítése ellen, arra hivatkozva, hogy a rendszer megszentségteleníti a gyönyörködtetés és szórakoztatás ezen ősi fajtáját. Sokaknak visszatetsző például a projekt, mely során halott zeneszerzők befejezetlen műveit töltötték fel egy MI rendszerébe, ami az adatok feldolgozását követően megkomponálta a darab maradékát, állítólag az eredeti szerző stílusát utánozva. Ez a törekvés a képzőművészetben is felütötte fejét. Mostantól bárki egyetlen gombnyomással reprodukálhat egy Van Gogh képet, néhány ujjmozdulattal alkothat Picasso jellegzetességeire építve, ami azonban még ennél is nagyobb port kavart művész berkekben, az a kisebb támogatócsoporttal, kevesebb hírnévvel rendelkező festők, rajzolók műveinek átmásolása, ellopása volt.
Hasonlót játszottak el az irodalom világában az illetékesek. Közel 200.000 könyv teljes tartalmát másolták fel egy Books3 elnevezésű szerverre, aminek köszönhetően ezekhez bárki hozzáférhet, és különböző MI rendszerekben saját célra használhatja is őket, mindezt viszont illegálisan, tekintve, hogy a történeteket kalózmódszerek alkalmazásával töltötték fel az oldalra. A ma élő szerzők közül többen pereskedésbe kezdtek jogaik megsértése miatt.
Összességében tehát az MI ugyanolyan kétélű fegyver, mint a fejlesztések legtöbbje – rajtunk múlik, mit hozunk ki belőle.
Szabó Kendra Lara, 12.N
