Müller Emma (11.N) versei
A szívemet elküldöm borítékban…
A szívemet elküldöm borítékban, ha gondolod,
De akár nyersen is megkaphatod.
A levélre az agyammal pecsételek,
De nyersen is megkaphatod.
Ha a véleményünk egyezik,
Csak annyit mondj, Most!
És én tüstént kitépem a szívem a helyéről.
Csak neked, csak érted teszem.
Ha frissen kéred, nyújtsd a kezed,
A szívem megkaphatod,
Én pedig csak azt akarom,
Hogy a vér ne taszítson el a csodától, melyben most részt veszel.
Ez a csoda egy bűn,
Ugye tudod?
Mert az életben maradáshoz csak annyi kellett, hogy kimondd, Most!
És a szívemet kitéptem abban a pillanatban.
Tudod, hogy miért adtam neked a szívem?
Hogy sajátod legyen, és tudatosuljon benned, hogy mennyire szeretlek, de ekkor már
magadat szereted, mert a szívem ott dobog a mellkasod jobb oldalán, mert nem fért el
a másik mellett.
És azt kérded, ha nekem nem marad szívem, hogyan fogok szeretni?
Erre a válasz egyszerű; az agyammal pecsételek, és én azzal is szeretlek!
Apró barátom
Egy szép napon az apró barátom megkérdezte tőlem:
– Mi lesz akkor, ha én elveszítem a fejem?
És én ezt feleltem:
– Ne aggódj! Ha el is veszted, én majd megtalálom, s vigyázni fogok rá, amíg élek.
– És majd ha negatív gondolataim kínoznak téged, akkor mit csinálsz?
– Hát, akkor megpróbálok valami jóra gondolni.
– De az lehetetlen, az én gondolataim szörnyűek.
– Ne félj, én majd átalakítom azokat a szörnyű gondolatokat a valóság szép formájává.
– De a valóság nem szép, szóval vigyáznod kell.
– Tudom, drága apró barátom. Én mindent megteszek, hogy a fejed épségben
megmaradjon, megvédem akár a lelkem árán is.
S rátettem a kezem drága barátom vállára, közben felkészülve a közeljövőre, mely
kegyetlen eseményeket tartogat számomra, s apró barátom hatalmas gondolataira. A
barátom rámnézett, s szemében láttam a búcsú csillogását. Az örömteli búcsú, amit
akkor érzünk, amikor jó érzéssel tölt el bennünket, hogy barátunkat utoljára láthatjuk,
de először érthetjük meg igazán.
A Magány és én, én és a Magány
Mindenki a maga módján
találja meg, amit keresett,
Mindenki a maga módján,
találja meg a szeretetet.
Én nem látok akadályt,
Csak kikerülhető tárgyakat,
Én nem látok akadályt,
Csak bús vágyakat.
Megyek az úton,
Fölöttem fényesen világít a Nap,
Megyek az úton,
Kezemben egy nagyító és egy lap.
A magány megtalált,
Majd megszólított,
A magány megtalált,
S egy nagyot ordított.
Azt kérte tőlem,
Ne az úton menjek,
Azt kérte tőlem,
S közben teltek a percek.
Könyörgött a magány,
Adjam neki a lapot,
Könyörgött a magány,
De én megláttam a Napot.
„Odaadom a papírt,
Egy feltétellel,
Odaadom a papírt,
Ha megküzdesz egy élettel.”
Ezt ő nem értette,
De beleegyezett,
Ezt ő nem értette,
Hamar elege lett.
Én csak nevettem,
Miközben égett a magány,
Én csak nevettem,
Vidám voltam talán?
Folytattam az utat,
Önmagammal sétáltam,
Folytattam az utat,
A halálomat kívántam.
Évek múlva rájöttem arra,
Hogy ő volt a barátom,
Évek múlva rájöttem arra,
Hogy én voltam a saját magányom.
Szimbolikus bújócska
Van kedved bújócskázni?
Fák között szaladni?
Számolni százig,
S elbújni örökre?
Oda rejteni a lelkünket,
Ahol a madár jár,
S fogja, majd elrepül a szívünkkel.
Elviszi messze, hol bottal ütik nyomát,
S a homokban, apró szemcsék sokaságában
Elrejti a gondolatainkat.
Szerencsés vagy, ha velem bújócskázol,
Mert megkíméllek a haláltól,
Mindenen túl, a tengerparton,
Lelkünk a homok mélyén lapul.
S majd száz év múlva, az alvadt vér a parton,
Elárulja, hogy ott jártunk gondolatban,
Úgymond szimbolikusan,
S bújócskába rejtőzve,
Tüntettük el a legsötétebb gondolatainkat.
Szubjektív vélemény a levegőről
Szeretnék találni valakit, aki úgy gondol rám, mint emberi lényre.
Nem úgy, mint holmi levegőre.
Levegő nélkül nem lehet élni, nélkülem viszont lehet. Ezt nagy eséllyel sokan így is gondolják, amennyiben egyáltalán eszükbe jutok. Többet gondolnak az oxigénre és a szén-dioxidra, mint egy olyan személyre, aki szintén ugyanazt a levegőt lélegzi be, mint ők. Mert miért is számítanék én jelentéktelen, a másik nyolcmilliárd mellett?
Miért is választanának engem kettő közül, amikor én a harmadik vagyok, a levegő, aki mindent körülvesz.
De a levegőt észre sem veszik, mert olyan természetes, hogy ott van.
,,Semmi sem fontosabb a levegőnél” – mondják.
Viszont, ha engem levegőnek nézel, én is fontos vagyok?
Születhettem volna papagájnak is. Akkor legalább okkal néznének madárnak…
