– Szép időnk van, nem igaz?
– Komolyan most akarsz erről beszélni?
– Van az a rész a Ponyvaregényben, gondoltam, oldja majd a feszkót, vagy valami.
– Sajna nem jött be a számításod.
– Szerinted szerette a hasát? Mármint nézz rá, és mondd azt, hogy nem egy a McDonald's-
függő aktakukacok közül, akik életükben két lépést is aligha tettek meg. Emberünk plusz épp
rosszkor volt rossz helyen.
– Meg kell hagyni, ezzel nem tudok vitatkozni. Szerintem viszont inkább azon kéne
gondolkodnunk, mit mondjunk a rendőrségnek? Legalábbis szólnunk kéne valakinek, mielőtt
meggyanúsítanak gyilkossággal.
– Pont úgy nézünk ki, mint akik kövér pasikra vadásznak, egyetértek.
– A legtöbb sorozatgyilkosból nem néznéd ki, hogy valaha is ártana embernek. Ezen logika
alapján helytálló feltételezés lenne.
– Ne csináld már, csak nézz magadra! Harry Potter simán kölcsönkérné a szemüveged, ingben
jársz suliba, anyukád csomagolja a kajád és nincsenek szociális képességeid. Bocs, ha nem
futok ki a világból, mikor meglátlak.
– Te meg úgy festesz, mint aki valami hippi kommunából szabadult. Néha elgondolkodom,
vajon van e tükör a szobádban, ha meglátom azt a hajnak csúfolt fészket a fejeden. Ráadásul
állandóan úgy festesz, mint egy masszív alkoholista, nem is beszélve a dolgokról, amiket
képes vagy kimondani. Csak úgy süt rólad az elmebaj.
– Megnyugtatásul, van tükröm.
– Talán nem adtak hozzá használati-útmutatót?
– Miért vagy ilyen bunkó?
– Miért nem tudsz semmit komolyan venni?
– Szóval az én hibámból keveredtünk ebbe, mi? Véletlenül sem te akartál a rövidebb úton
menni, dehogy, fogd ezt is rám!
– Ne forgasd ki a szavaimat. Annyit mondtam, hogy képtelen vagy komolyan venni a
megjegyezném, rémesen komoly helyzetünket.
– Ezt a pasast meglőtték, a fegyvert pedig nem láttuk. Nincs mit ránk bizonyítani, nem
találnak ujjlenyomatot, vagy egyéb aggasztó nyomot. Nem csináltunk semmi rosszat. Bár mit
is várnék tőled, hisz sosem tudtál ellazulni.
– A normális emberek nem egy hullát bámulva próbálnak ellazulni, kedves Éva. De persze ez
csak egy újabb feltételezés, amit a hozzád hasonló barlanglakó lények aligha foghatnak fel, én
kérek elnézést.
– Szerintem hagyjuk itt. Láttuk, nagy kaland, pont olyan, mint a filmekben. Történet vége.
Fogjuk magunkat, hazasétálunk, ahogy az eredetileg is célul volt kitűzve. Ha nagyon akarod
még az agyturkászom számát is megadom, mivel nyilvánvalóan traumát okozott nálad ez az
egész, de ha gyökeret versz mellette, nem fog feltámadni harmadnapra, ezt megsúgom.
– Rohadtul érzéketlen tudsz lenni.
– Ez a szuperképességem.
– Szóval, itt hagyjuk?
– Elsuttogsz egy imát a lelki üdvéért esetleg? Hogy nyugodtan kelhessen át a Túlvilágra,
ilyenek.
– Fogalmam sincs, miért álltam szóba veled.
– Megnyerő a természetes szépségem, azért.
– Nem értem, miről beszélsz.
– És én még azt hittem, lovagias vagy. Elrontottad a képet a burkolt célzással, Ádám.
– Sírni is fogsz? És miből gondoltad, hogy én olyan fenemód lovagias lennék?
– Képes vagy úgy beszélni, mint egy múlt századi politikus, nem káromkodsz, kitárod az ajtót
minden nőnemű lény előtt, plusz tudok a fakardjaidról.
– Hat évesek voltunk. És majdnem agyonvertél az egyikkel.
– Érzem a zsigereimben, hogy nem dobtad ki őket. Túl szentimentális vagy.
– Nevetséges.
– Esküszöm, ellenőrizni fogom.
– Én azért felhívnám a rendőrséget. A Krisztián édesapja is rendőr, ő elintézhetné.
– Miért akarsz ennyire szólni a zsaruknak? Ha annyira akarnak, rátalálnak egyedül is.
– Te tényleg képes lennél minden további nélkül hazamenni? Nyugodtan aludni éjszaka
tudván, hogy egy férfi szépen lassan oszlásnak indul négy percre az otthonodtól?
– Még az sem izgatna, ha nő lenne az illető. Az agyam rendkívül könnyen kizárja az idegesítő
tényezőket.
– Áh, ő itt csak egy idegesítő tényező?
– Igen.
– Néha undorodom tőled.
– Én meg a smárolási tudományodtól.
– Ne gyere megint ezzel, éppenséggel nem játszik.
– De attól még igaz.
– Nem csókolok rosszul.
– Nem, mert borzasztóan csinálod.
– Számomra te vagy az idegesítő tényező.
– Tudod, hogy viccelek,
– Most sajnos képtelen vagyok értékelni.
– És miképp képzelted el? Nekem nincs telefonom, a tiéd lemerült. Kezdjünk el kiabálni,
hogy; Hahó fakabátok, itt egy halott faszi, érdekel titeket?
– Nem lepődnék meg, ha elkezdenéd.
– Az a baj, hogy én sem.
– Még léteznek telefonfülkék. Tehetnénk névtelen bejelentést.
– Tudod egyáltalán, hogy kell használni egy olyat?
– Persze. Te nem?
– Nem igazán. A szükségtelen dolgokat nem sajátítom el, csak foglalja a helyet az agyamban.
– Szóval ezért olyan üres, értem már!
– Borzasztó vicces vagy, Ádika, de ha nem fejezed be az intellektuális képességeim
becsmérlését, betöröm az orrod. Azt ugyanis nagyon jól megjegyeztem.
– Nyugalom, nem kell úgy felkapni a vizet. Bár én biztos nem tudnék így aludni este. Mi van a
családjával? Kereshetik égen-földön, bármi eredmény nélkül.
– Nem mindenkinek van családja.
– Bocs.
– Semmi vész. És nem lenne újdonság az alváshiányod.
– Ebben mondjuk, pont igazad van.
– Látod, megy ez. Engem nem zavar, neked meg így is-úgyis mindegy, összefoglalva akár
mehetnénk is. Anna néni krumplis tésztát főzött ebédre, gondolom, nem akarod elszalasztani a
lehetőséget.
– Legalább takarjuk le valamivel.
– Hogy később találjanak rá? Kizárt.
– A szemét már pedig illene lecsukni.
– Jó, az még belefér.
– Anna néni mióta szereti a krumplis tésztát?
– Mióta megemlítetted, hogy az a legkedvencebb kajád a világon.
– Milyen figyelmes.
– Ja, figyelmes.
– Akkor csinálod te, vagy én?
– Nem bennem sikítozik a kis tücsök.
– Ma sziporkázol.
– Mindig így van. Na, hajrá, Ádika, ess túl rajta hamar!
Szabó Kendra Lara, 11.N