CÉDRUS
Jégcsapta üvegdarab pattog szemembe,
vérszínű télbe vakít villám képében.
Némának lenni a viharban kegyetlen,
az érlepte eget beborító éj sötétje
üvöltve vájja körmét szívembe.
Szívtelen szívem vérszínű tél lesz,
mennydörgő léptekkel szeret fájó léte.
DÁLIA
Hazudok bele kristályszemedbe,
tagadom, hogy gyűlölöm és szeretlek.
Szakadt rongy a gyöngyvirág mellett,
ajka képe mégis kísértetként kerget,
mint kígyózó sötét a nyári reggelt,
csókját úgy kívánom a megvetettnek.
Miközben némán gyűlölöm és szeretlek.
Mocsok koszba fulladnék ajka helyett,
csak hogy szád utóíze az enyém legyen,
de őt csókoltad, kihűlt ajka téged rejt,
én pedig könnyben ázva rettegek.
Miközben kínok közt gyűlölöm és szeretlek.
Csókja szívbe tép, belsőt mar csendben,
de epred drága íze már rajtam sejtet
festékbontó hangot száraz ecsetemnek,
amivel aranyat színezek éji egemre.
Miközben dalolva gyűlölöm és szeretlek.
Viráglepte öröm emléked ajkamon,
mi bűntudatban ég a tündöklő napon,
vöröslő parázs nyamvadt hamvaivá válva
szépnek hazudja magát a feslett gyáva.
Miközben megbántva gyűlölöm és szeretlek,
nem tagadva a szemedben.
PILLANGÓVIRÁG
Bóbita sikolytól hangos a kora hajnal,
általam tűrt fájdalmat az ártatlan.
Az ártatlan, szépséges pitypang,
kinek csillagszíne csókom által elillan.
Gyönyör úszik éj szemében,
színe nélkül is maga az ihlet,
az a drága semmitmondó szócska,
mire ráteszem életem újra és újra.
Darabjára hullott távoli csillag,
pitypang képében szerető, bódító illat,
mi kétség nélkül szól és hívogat
gyilkos szívvel a reménytelen kínba.
JÁZMIN
Virágzóan gyönyörű tündér vagy
a mesésen fénylő, hazug napban,
ki fájdalmat tűr, és hallgat,
édes sugárként könnyet mar rajtam.
Mosolygó szemed fénye szívemet éri,
minek viharba tépve is megéri téged nézni.
Könnyeim csokra kezedben hamuvá vész,
mert minden örömöm az enyém s tiéd.
Illatos kertbe szedném a világot kedvedért,
mert minden boldog véget te érdemelnél,
te, ki a romlott sötétben is hófehér.
BODZA
Nefelejts szemed szikrázva ragyog,
rózsás pirkadatot csókol a tavaszi havon,
magányos hóvirág szomorú szemére,
hogy tündöklő mivoltja fényes holdja legyen
ennek a drága, elveszett léleknek.
Szerény mosolyt hintesz mélabús pillákra,
melyek zokogva sírják az ölelő társat
és kedves szót e finom, márciusi tavaszon.
Mentesz menthetőt drága lélek öltében,
köszönöm nélkül a liliom csokor tövében,
de érdemled, millió meg egy kérleket,
szépséges hála medre miattad végtelen,
ki túl jó és szép ezer meg egy embernek.
TAVIRÓZSA
Háttal ülni a világnak,
annak a gyönyörű, vihartépte világnak,
mi mézédes szenvedélyt ígér
ott, az égszín tenger legszélén.
Szeretleket súgnék kegyetlen sötétbe,
nyári zápor mosta, távoli kikötőben,
hogy tudja drága, édeni világom,
mennyire régóta és milyen mohón imádom.
Hazudok és nevetek drága szemébe,
mellyel együtt álmodok nappal s éjjel.
Bódító illata csókba hívja létem,
mi egyszerre lenne neki és nekem is végem.
FRÉZIA
Hanna verse
Lényed az arany a feslett napban,
színt csókol rám az alkonyatban.
Édes lényed veszélyt sejtet,
néha félelembe kerget,
de szinte ölel és ragyog,
ha megadom neki a holnapot.
Mosolyod édeni virágcsokor,
a legszebb csillag a holdanom,
mi művészi lánggal ég,
ezen a kihalt földtekén.
Megismételhetetlen alkotó vagy,
tengert írsz és festesz a napra,
annak legfényesebb sugarára,
mit könnyedén szúrsz hátba.
Magasztos arcod egyben éj és fény,
legédesebb cseresznyém
a romlott lombok kertjén,
hol lábad földet sem ér,
alattad mindenki ég,
mert bűn vagy, bűn, de az édené.
VIOLA
Irigykedve néztem a csillagok keringőjét,
míg a csalódottság táncában lettem örvény.
Karmait belém mélyesztve húzott a jeges táncparkettre,
megfagyasztva bennem az amúgy is jeges lelket.
Hagytam, hogy átvegye az irányítást az éjben,
és odafagyasszon a mindenség sötétjébe.
Rosszul mozgott, nem is tudott táncolni,
én pedig a hidegtől nem tudtam ordítani.
Odafagytam a csalódottság kegyetlen markába,
egy sötét bálterem kínzó magányában.
Kilátástalan jégszoborrá váltam,
ami percekig próbált ragyogni a homályban.
Egy tánc sem kellett hozzá és én megfagytam,
ezért szánalmas szomorúságba burkoltam magam.
Egy kósza könnycsepp indult útnak a sötétben,
napsugarat hívva ezzel megfagyott lelkemhez.
A mellém lépő árnyra néztem kábán, alig mozdulva,
lassan, kristályos tekintettel bámultam,
és belenéztem a nap legszebben tündöklő szikráiba,
amik megolvasztani jöttek fáradt mivoltomat.
Beragyogta a rideg báltermet aranyló fényével,
bár felhőfedte volt minden mozzanata és döntése.
Ő maga sem tudta megfejteni a miérteket,
engem mégis beletaszított ezeknek sűrű rengetegébe.
Napsugár színe elnyelte a sötét éjben a báltermet,
és immár a szabad kozmosz kergetett bennünket.
Az égbolt ragyogó abrosza alatt ölelt vigaszba, maga a lehullott csillag,
aki maga sem tudta, miért ezt a táncot választotta.
MAGNÓLIA
Csalódottságom zajos tetted képétől,
mi kísértve bánt egy messzi dombtetőn.
Távolba taszítottam könnyem párját,
hogy téged lássalak hibámnak hátán,
mint hibátlan nevetés,
aki keservemben édes mindenség.
Fordulsz és lépsz, búcsúzol a mától,
messziről intesz csókos viszlátot.
Napmosta kezedben látom az űzött távolt,
mit én küldtem rád, te kegyetlen bátor,
aki mást űzött ki szememnek képéből,
tépve tépett szívem sötét csücskéből.
ŐSZIRÓZSA
Randevú a temetőben
Omladozó sírok kertje
halál szagot fúj szemembe.
Falevél hulla pohárba,
vörösnek íze így sem árva.
Lassú szerszám, hangja vágtat,
remegi a kárhozat lángja,
mi majd hogy úgy ég,
mint karmazsin borban a vér.
Kristályszín poharam rád emelem,
smaragdom mégis a kereszten
régi múlt szellemét üdvözli,
a mennyei láncot lábamhoz köti.
Sikoltó feketeség suttog közénk,
ajkam és a tied közé.
Aranylón szorítlak és nézlek,
sírod kövét fejben vésve.
Elmúlsz majd, halsz a szürke életbe,
én pedig évekre ülök köveden,
mi majd hogy olyan lesz,
mint háborús hősé itt keresztben.
Fehér liliom hervad jobbra,
szakítva húzom hát karomba,
hogy édes lelked pora legyen,
hisz holtnak csokra felesleges.
Fájdalmasan visít az ősz körbe,
hiába fogják fel síró márványkövek.
Csipkebokor szúr szembe létet,
ahogy tested testem lészen.
Suttogva imádsz holtak felett,
tengernyi ócska feszületben.
Ott szeretlekbe mersz és ugorsz,
hol nemsoká te drága nyugszol.
ÁRNYÉKLILIOM
Hófedte pillangószárnnyá vált szíved
a kozmosz elfeledett kertjében,
hol csillagfolt vagy holdam mellett,
legszebb virág a sok gaz mellett.
Feslett ízem helyett lelked vezet,
tavaszt idéző bimbóba borulva színez,
míg a jeges páncél törött íve
olvadva hal el kérges tenyeremben.
Világvégét idéző kettős szépséged
zavarodott lelkem utolsó cseppje.
Morajló vihart idézel egyetlen szóval
mint távoli tenger utolsó csókja.
Pávaszín léted fagyos, jéghideg,
kegyetlen gyilkosa vagy perceimnek
minden csókszín mosoly ellenére,
amit hazug ajkad ígér énnekem.
CIKLÁMEN
Reszketve karollak át az esőben,
zokogva szeretek titokban előtted.
Észrevétlen csók lennék a cseppben,
mi fénylő arcodat szeli át csendben.
De te arrébb söpröd és megveted,
én mégis vágyom rá és keresem
az éjsötét, feneketlen erdőben,
záport tépő esőcsepp képében.
Vízbe fulladt emlék lennék melletted,
ki oly sokat látott és szeretett,
de te mégsem engeded szememnek,
hogy aranysárga napra emeljen.
Csókom mossa a ködös, szürke égbolt,
tudva, hogy keserű szívem tombol,
cikázó villámmal ég és lángol
mint fénytelen rengetegben a kámfor.
HORTENZIA
Bort és mámort fúj szemembe a szél,
a Szajna part legeldugottabb részén.
Vérvörös selyemruha terül szét keresztbe,
elrejtve borfoltos, kést markoló kezemet.
Ördögi angyal fekszik pirosló ölemben,
ki miatt aligha tudom, hogy lélegzem.
Levegővétel hal el kezem alatt szintén,
ahogy késnyomot húzok finom szívén.
Rubint idéző vízcseppek hada támad,
tengernyi piros katona lepi el szoknyámat.
Pokolba hullok angyalommal kézen fogva,
rózsatövis szúrja át temetői koporsónkat.
Gyertyaláng gyull ambróziát idéző kéjjel,
lángba borul a Szajna vize érte és értem.
Együtt fekszünk estélően vörös transzban,
a művészeket gyilkoló, édes Párizsban.
MIMÓZA
Megbánt és sírva sajnált emlékek,
miket szebbé tehettem volna néked,
tudván keservben semmit sem értek.
Kínba nyújtott búcsúzás hamva
helyett makacs fájdalmam maga,
ki meggátolta édes viszlátom
egy hófehér angyalnak a vásznon.
Viráglepte karcsú szellő nevetett
a távoli, hó lepte hegyeken,
és tépve tépte megtört szívemet,
mi csakis a tolvaj angyalé lehetett.
Vallomásom darabjai most kezedben,
észrevétlen éjsötétbe vesznek,
így tudva tudod mennyire szeretlek.
ÍRISZ
Levendulahold
Tökéletlen imádat mi bekebelez,
messzi, csillogó, virágos réteken.
Csokoládé csókolta hajad szól,
érints, csókolj, húzz magadhoz,
én viszont tagadok,
szenvedve, de távol maradok.
Kósza pillantások megkötött csokra
tudja, te vagy maga a nap mosolya.
Édeni fénnyel ragyog rám sötét tükröd,
elhitetve, hogy csillagok közt ülök,
távol a nap és a hold édes románcában,
titkos csókot lehelve mézízű orcádra.
Smaragdom tovaszáll, nem enged, mégis
fenséges keringőbe hívod fáradt lelkem.
Szellőként forgatsz, királynőként vezetsz,
tavaszi pírként olvadok szét kezedben.
szívem kiált érintésért,
mely aranyillatba borítaná létét.
De a gyáva megfagy, csupán vágyakozik
a simogató, virágban úszó, de oly távoli,
meseszerű kezed drága csókja után,
ami bíbor rózsaként szúr, utál,
talán sárga festék színeként fest be,
mégis elérhetetlen tövisként szúr engem.
Dobozba zárt, kimondatlan érzelmek,
te pedig gyémántcseppként a kezemben
csak mesélsz és ragyogsz,
miközben én miattad szárnyalok.
Tündér vagy a kora nyárban,
ki citromszínt hoz a szürke világnak,
csókot hint a nefelejcsre,
és bókot mormol akác fülekbe.
Titkolt imádatom melegít ölelésben,
jobban bújsz, szorítasz az örömbe,
én pedig mosolygok rád és csak nézem,
nézem a tündérszép virágot az ölemben.
Tengeri visszhangot versenybe szólító,
selyemhangon éneklő szó,
mit kiejtesz tulipán ajkadon,
mivel a narancshajnalt szégyenbe marod
átvéve a helyét,
a legszebb festékként a kozmosz egén.
csak beszélsz, csak szólsz,
mégis te vagy a felhőpuha jó,
ami öleli a tájat,
vörös szívek festetlen málnája,
csóktalan orcák bárgyú sóvárgása,
szerető szívek egyetlen álma.
Fátyolos magaszt vagy az éjszakában,
csillagok hódító bajtársa.
Egyenesen ragyogó,
planétákkal versenyt futó,
bársony érintés a porcelánon,
maga a csókba hívó pezsdítő álom.
Alélt ölelésem utolsó lehelete szólít,
dübörgő szívem a rettegésbe ordít.
hallod a hangom, nézel engem,
kristályos mozaik képébe veszve,
lépsz, tündökölsz és szeretsz,
Levendulaholdat csókolva szememre.
KARDVIRÁG
Szívemet maró, festetlen kígyó
tép belém, szemednek sötét egén,
mi oly kegyetlenül édes és kínzó,
mint tiltottan szeretni téged,
te drága gyilkos.
Szürkére kaparnám a halvány színeket,
csak neked, csak azért mert szereted,
gondtalan életedbe hazudva bele,
mint télhamvi napsütés szelete,
te drága napkelte.
Fojtogató szépséggel versz és bántasz
itt és most, egy percét sem bánva,
kegyetlen bűnösnek hajolva vállába
helyettem, ki sírva is víg melletted,
te drága szenvtelen.
Pipacs piros vérben úsznék szívedért,
ha tudnám egyszer még lehet az enyém
e válasz nélküli nyugat ízű keletben,
távol és messze tőletek,
ti drága ítéletek.
LÁNGVIRÁG
Darabokra szakadt gerincem porai a könnyeid is lehetnének,
ha hagynád, hogy pár száradt gaz helyett a te arcodat nézzem.
Szebb lennél annál a kókadt nefelejcsnél,
a legszebb a csokorban,
abban a nyers, alkoholitta koszorúban.
Ragyogónak hívlak, szavakat koptatok,
hogy te megidd őket és mosolyogj,
nevess azon, hogy kíváncsi vagyok.
Átok, ha érdekelsz, kín, ha szólítlak, csapás, ha érezlek.
Előtted egy hazugnak hitt szót sem tehetek igazzá, mert darabokra téped,
mint azt a koszos kankalint, amelyik bántotta a szemedet.
Rám hajítottad, mintha egy tátongó, mocsokfedte koromdomb lennék a virágzó kerted mellett. Lenyeltem, mint a görcsöt a mennyei csók után, amit elültettél reménylő fülemben.
Remegő éden maradt feszülő csontjaim helyén,
amit te is tudod, hogy egy gyáva ütéssel kivédhetsz, ezért bárcsak mernéd.
Bűnös vagyok, ha tested helye másé lesz fénylő sötétemben,
pedig te csak kormos űrré kívánod tenni minden egyes percben.
Gyűlölök és haragszom, miközben rózsa kertet nyitok drága szemeidnek,
akkor is, ha nem érdemled meg,
mert nekem több vagy, mint szabadna,
több, mint egy idegen ismerős a parketten ragadva.
