Szeretni csak téged tudlak
Szakad az eső s villámlik,
Háborog a nagy tenger,
Kínokat verdesnek a hullámok,
Nincsen a Nap az égen nélküled.
Tudom, hogy gondolsz rám,
Imákba foglalom az érintésedet,
Csókod az ihletem kutja,
Rideg szíved minden forrásom.
Feledni kell a múltunkat,
A jelenben már csak én vagyok itt,
Te már máshol vagy jól nélkülem,
Ha van jövőnk már szürke köd csak.
Megtanultam élni nélküled,
Nem könnyű a lecke,
Hiába tudok élni nélküled,
Szeretni csak téged tudlak.
A nagymester emlékezetére
Rokon a lelkünk, egy a célunk is,
Megannyi gyötrelmes évek mögötted,
Anya, apa, hírnév és elismerés nélkül,
Csupa kín és küzdelem között írtál,
Írtál mindig azért, hogy ne feledjenek,
Igazat mondtál, mégis megvetettek,
Nem fogadták el, hogy talán jó is lehetsz,
Eltanácsolhattak, de elnémítani nem lehetett,
Megannyi mámoros estét ittál át.
Cigarettafüstbe burkolózott minden hited,
Erős álca mögött a vashited nem apadt,
A pályaudvar vagonjai között botorkáltál,
Csak megélni akartál, nem jól élni.
Fejedben hiába turkált megannyi nő,
Szerelembe estél, mentsvárat kutattál,
Annyi visszautasítás, de te akkor is,
Szüntelen lelkesedéssel harcoltál,
Hallatni akartad csak a hangodat,
Hiába volt a sok akarat és fájdalom,
Kiterítetted a lelkedet, hiába gúnyoltak,
Megannyiszor kívánták a halálodat,
De te akkor sem adtad könnyen nekik,
Hiába feküdt ártatlan lelked a vagon alatt.
Maradandót alkottál, soraid táplálják szívemet.
Talán jön
Taníts lélegezni,
Taníts szeretni,
Taníts mosolyra,
Taníts az életre!
Lelkem nincs,
Nem járt nekem,
Szívem nincs,
Nem járt nekem.
Mikor szemed,
Szemembe nézett,
Mikor lelkem,
Lelkedbe nézett.
Minden más lett,
Talán jön.
(Valami új,
Amit változásnak hívnak.)
Egy kis csepp a nagy Óceánból…
Egy kis csepp a nagy Óceánból,
Nem vagyok más,
Nekem csak ennyi jutott,
Hiába való a sok kérdés.
Magányosságot és kínt nem kértem,
Csak szeretet és elismerést kértem,
Többre nem is vágyok,
Amúgy sem kaphatok.
Nem is kaptam én mást az élettől,
Csak a gondokat és a terheket,
De azokból jutott bőven,
Ó, megannyi kín, mind a vállamat sújtja.
Válaszút előtt állok,
Nem tudom merre menjek,
Írni, költeni, alkotni akarok,
Ez a feladat, amire hívattak.
Történeteket álmodni,
Strófákat szőni,
Új világokat teremteni,
Tele érzelmekkel.
Szabad akarok lenni,
Mint ahogy a madarak,
Nem, mint valami bolhás korcs,
Akit egy oszlophoz láncra verhetnek.
Tanítani akarom a jövőt,
Bennük a remény,
A remény a változásra,
Velük minden más lehet.
A szívem utolsó dobbanásáig,
Az ereim utolsó lüktetéséig,
Az utolsó betűig, az utolsó hangig,
Küzdeni fogok.
Hazám értékei között
Tele az ország csodákkal,
Csak látnod kell őket,
Nézz körül s látod
Kincsek öveznek odakint.
A Balaton partján,
A sziklák között,
A lankás hegy tábláin,
A bazalt rétegek alatt,
A szőlőfürtök nedvében,
A büdös iszap mocsarában,
Az omladozó romok csúcsain,
Ott van mindenhol.
A Hortobágy legelőin,
A zsenge fűcsomókban,
A löszös táblák között,
A madarak keringőjében,
A zengő tücsökciripelésben,
A Tisza szőkeségében,
A legelésző marhák között,
Ott van mindenhol.
A Mecsek meredek hegyoldalin,
Az uránváros utcáin,
A TV torony csúcsán,
A kilátók sokaságában,
A Duna jeges sodrásaiban,
A pirosban rikító mezőkön,
A magas fák ölelte erdőkben,
Ott van mindenhol.
Járj a világban akárhol magyar,
Sodorjon bárhová az élet,
Te akkor is maradj hű, maradj magyar
Ismerd hazád s szeresd értekeit.
Az isteni gondviseléshez
Olyan sokáig voltam egyedül,
Mintha kóboroló szerzetes lennék,
Aki a hitével olyan sokszor szembeszegül,
Hiába minden átok, ha kell újjászületnék.
Kínoztak s bántottak már elégszer,
Hiába voltam mindig épp és egész,
A magány már kiteríteni készülne,
Minden percben hiányosan vagyok egész.
Nem tudom kihez szólók minden este,
Mielőtt szemeim behunyva álomra borulnak,
Amikor a menekvésért fohászkodom éjjelente.
Sziklaszilárd hitetlenséggel szállok harcba,
Az isteni gondviselés óvó pillantásáért,
Oh hányszor éreztem már azt, hogy lemondtál rólam.
